Könyvismertető

A Himalája nyugati lejtőin él egy parányi nép, a ladaki; területük, mint Anglia, létszámuk alig több mint százezer, történetük azonban több millió ember életére volt hatással: hozott reményt és ébredést. S aki ezt meglátta, megértette és hírül adta, egy fantasztikus ember, Helena Norberg-Hodge, a múlt hónap óta Goi Nemzetközi Békedíjas, nyelvész, elemző és közíró. A ’70-es évek közepén érkezett Ladakba, nagyjából egybeesett azzal, hogy Ladakot bekapcsolták a globális gazdaságba, s az ott töltött évek alatt szédületes gyorsasággal pusztult el a szeme előtt egy harmonikus, fenntartható, gazdag kultúra, melyben az élet jóval több volt puszta túlélésnél, s az emberek boldogan éltek. Erről, s mindennek tanulságairól számol be Ősi jövendők – Ladak tanulságai című könyvében.

Az iskolában azt tanították nekünk, s tanítják ma is, hogy a „civilizált ember” (értsd: ipari, gyarmatosító társadalmak) megjelenése előtt a természeti népek nyomorultul tengették életüket, egymást irtották, és az emberek alig haladták meg a „vadak” szintjét. Azt is tanítják, hogy az ember természeténél fogva önző, kapzsi, harcra született lény, akit irányítani kell, hisz magától csakis pusztulást hoz a fejére. Belénk sulykolták, hogy az evolúció nem más, mint a fajok harca egymás ellen, életünk pedig ebből következően állandó küzdelmek, megpróbáltatások sorozata. Legtöbben úgy gondolják, hogy harmonikus társadalmak a mesék és utópiák világában léteznek csupán, s hogy a demokrácia „nem jó, de még nem találtunk jobbat”.

Ladak egyik tanulsága mindezen állítások cáfolata.

Jóérzésű emberek szánakozva beszélnek azokról a „szegény” országokról, melyek lakosai napi egy dollár alatt „tengetik” életüket. A pénztelenség kulturális rémképeink egyik legsötétebbike, ami nyugati típusú fogyasztói világunkban valóban puszta túléléssé alacsonyítja életünket. Ladakban azonban, a Föld egyik legmagasabban fekvő lakott területén, ahol az emberek a szélsőséges klíma és a legnehezebb körülmények ellenére önellátóak voltak, a pénz szerepe gyakorlatilag luxuscikkekre korlátozódott. Az ország GDP-je alapján a közgazdászok a legszegényebb országok közé sorolták; közelebbről nézve azonban valami egészen mást találunk.

„Olyan életerő és vitalitás sugárzott belőlük, amit soha, sehol másutt nem tapasztaltam. Életszínvonaluk az anyagiak szempontjából is magas volt. Tágas házakban éltek, szabadidőnek bővében, a munkanélküliség ismeretlen volt – soha nem is létezett –, és senki sem éhezett. A nyolc hónapig uralkodó kemény telet ünnepségek és mulatságok töltötték ki, melyekben az egész közösség részt vett. Természetesen nem állt rendelkezésükre mindaz a kényelem és luxus, mint nekünk, életmódjuk azonban a miénknél jóval fenntarthatóbb, örömtelibb és gazdagabb volt.”

„A vetés a lírai szépség időszaka… Amint felkel a nap, az egész család összegyűlik. Két férfi hozza a nehéz faekét; elől egy pár masszív dzo (a szarvasmarha és a yak keresztezéséből született helyi háziállat), mellettük eltörpülnek az őket vezető gyerekek. A munka és az ünneplés egybefonódik. Az emberek ezüst peremű csészékből isszák a changot (helyi árpasör), a levegő az ünneplés hangjaitól hangos. Egy szerzetes szent szövegeket olvas fel; nevetés és énekszó lebeg a földek felett. A tél pusztító uralma véget ért…”

Hagyományosan minden nagyobb munkát közösen végeztek, a családon túl – kölcsönösségi alapon – a többi háztartás tagjai is. Mindenkit közösség vett körül: a család, a paspun (komaság), a rokonok és az egész falu. Bármilyen baj esetén mindezek lehetséges és tényleges segítséget nyújtottak, az anyagi biztonság mellett megteremtve a valahová tartozás érzetét.

„A hagyományos Ladakban az agresszió bármilyen megnyilvánulása rendkívül ritka; elég ritka ahhoz, hogy gyakorlatilag nem létezőnek tekintsük. Ha megkérünk egy ladakit, hogy mesélje el az utolsó összetűzést, amit látott, általában olyasfajta vicces választ kapunk, mint: „Én minden nap megverem a szomszédomat. Tegnap például egy fához kötöztem és levágtam mind a két fülét.” Ha mégis komoly választ akar az ember, azt hallja, hogy a faluban emberemlékezet óta nem történt ilyesmi.”

…Egyszer megkérdeztem Sonamtól: – Nálatok vannak viták? Mi nyugaton mást sem csinálunk.
Gondolkodott egy percig: – Nem, a falunkban nincsenek. Vagy hát, nagyon-nagyon ritkán, az biztos.
– Hogy csináljátok? – kérdeztem.
Elnevette magát. – Micsoda kérdés. Egyszerűen együtt élünk egymással, ez minden.
– És mi történik akkor, ha két ember nem ért egyet, mondjuk abban, hol vannak a földjeik határai?
– Hát beszélnek róla és megegyeznek. Miért, te mit várnál?
Nem feleltem.”

Talán még ennél is fontosabb, hogy életük minden kérdéséről maguk döntöttek. Az emberi léptékű közösségek lehetővé tették az önrendelkezést, melyből természetesen következett a felelősség egymás, a természeti környezet és a jövendő generációk iránt. A falutanács, úgy egy tucatnyi ember, a családok küldötteiből állt, nagyjából tíz család küldött egy képviselőt. S bár a közösségi döntéseket férfiak hozták, a családokban, ahol a legtöbb döntés született, a nők teljhatalommal rendelkeztek.

Aztán megérkezett a fejlődés.

„Az állami támogatásból épülő utakon, államilag támogatott üzemanyaggal működő teherautók tömege kezdte hordani az államilag támogatott, olcsó élelmiszert. Ez (mint a világon mindenhol) aláásta Ladak lokális gazdaságát.”

„A korai években egy elbűvölő falucskában jártam. Mindenütt háromemeletes, fehérre meszelt házak, dúsan faragott balkonokkal, körülöttük a vetemény smaragdzöldjének hullámzó tengere. Kíváncsiságból megkértem egy fiatalembert, mutassa meg a falu legszegényebb házát. Kicsit gondolkodott, majd azt mondta: – Nálunk nincsenek szegény házak. Alig tíz évvel később hallottam, amint ugyanez a fiatalember így panaszkodik egy turistának: – Ó, bárcsak tudnál valahogy segíteni rajtunk. Mi olyan szegények vagyunk!”

S közben nem történt más, mint hogy az országot bombázni kezdték a hirdetések és reklámok, melyekből a nyugati, fogyasztói kultúra romantikussá varázsolt képe áradt. A nyaranta Ladakra zúduló turisták egy nap költöttek annyit, mint sok ladaki egész évben, s ráadásul úgy tűnt, még csak meg sem kell dolgozniuk ezért; tiszták voltak, ápoltak, szépek, és úgy tűnt, a bőrük alatt is pénz van. A rézkancsókat rózsaszín műanyagvödrök, a jakszőr lábbeliket gumicipők, a finom erezetű sárgabarackfából készült, egyszerű eleganciájú vajas korsókat konzervdobozok kezdték felváltani, és mindenféle egzotikus termékhez jutottak hozzá: 3 perces instant-tésztához és digitális karórákhoz. „Ahogy a környék a fogyasztói kultúra hatása alá került, úgy kezdtek az emberek elmaradottként, primitívként és szegényként gondolni magukra.”

Ez Ladak tanulságainak második fejezete.

Bár rövidtávon az olcsó élelmiszer valóságos jótéteménynek tűnt, s az emberek élete fizikai értelemben kezdett könnyebbé válni, elveszett arcukról a mosoly, életükből a harmónia, a szabadidő, az önrendelkezés, és a ladaki kultúra gazdag szövetének már csak foszlányait találjuk. Ahogy legismertebb tudósuk fogalmazott: – Összességében azt mondhatjuk, az átlagember ma sokkal nyomorultabban él.

„A jelenlegi fejlődési modell intenzív központosító törekvései a legkülönbözőbb emberek tömegeit kényszerítik vidéki otthonaik elhagyására, és vonzzák őket a nagy városi központokba, miközben a hatalom és a döntéshozás egyre kevesebb kézben összpontosul. Ezekben a központokban azonban az álláslehetőségek korlátozottak, a közösségi kötelékek szétszakadtak, a verseny pedig drámaian élesedik.”

Sokan a turizmusból próbálnak megélni. „Azon túl, hogy tápot adnak annak az illúziónak, mely szerint minden nyugati milliárdos, a turisták a modern kultúráról is hamis képet közvetítenek – nevezetesen, hogy ők sohasem dolgoznak. A turisták elmaradottaknak tekintik a ladakiakat, kultúrájuknak kizárólag anyagi vonatkozásait látják – elnyűtt gyapjúköpenyüket, a dzo vontatta ekét, a csupasz földet,; békés elméjüket, a család minőségét vagy emberi kapcsolataikat már nem. Fogalmuk sincs a ladakiak lelki, társadalmi és spirituális gazdagságáról.” Ugyanígy a ladakiak is csak a felszínt látják: a modern élet egydimenziós képe számukra valójában egy arculcsapás. Saját kultúrájuk egyszerűen abszurdnak tűnik az ő életükhöz képest, ostobának érzik magukat, szégyellnivalónak.”

A hagyományos világ legmegbecsültebb alakja a láma volt. A modern világban ez a mérnök. A régi hit minden élet egységét és közös eredetét hangsúlyozta, míg az új, tudományos perspektíva az elkülönülést. Ha meg akarjuk érteni a természet működését, nem kell mást tennünk, mint lehető legkisebb részeire bontanunk, és megvizsgálnunk alkotóelemeit. Mintha azt mondaná: vagyok én, és rajtam kívül van a világ. A lámától a mérnökig tartó változás olyan etikai értékváltást jelez, mely a minden élővel szemben megnyilvánuló részvétteljes, könyörületes kapcsolatok helyébe az „értékmentes objektivitást” teszi, mindenféle etikai alap nélkül.

Mindezt látva a szerző rákényszerült, hogy felülvizsgálja a fejlődés fogalmát, és saját nyugati kultúráját is más megvilágításban kezdte látni.

„Láttam, hogyan mélyül a szegények és gazdagok közötti szakadék. Láttam, hogyan veszítik el a nők magabiztosságukat és erejüket. Láttam a munkanélküliség és az infláció megjelenését, és a bűncselekmények számának drámai emelkedését. Láttam a népességi mutatók szárnyalását, ami mögött gazdasági és lelki nyomás állt; láttam családok és közösségek szétesését; láttam, hogyan kerültek az emberek egyre távolabb a földtől, ahogyan az önfenntartást fokozatosan felváltotta a külvilágtól való gazdasági függés.”

A globális gazdaság csupán az embert lelkiségétől megfosztó, hatalomra épülő fogyasztói kultúra belső logikájának elkerülhetetlen, soron következő lépése. Már maga a fogyasztói kultúra is „szennyezi a környezetet, szétzülleszti a közösséget, és pusztítja az egyéniségtudatot”; a globális gazdaság azonban már szisztematikusan egyik országot a másik után taszítja mélynyomorba, „kriminalizálja a kistermelőket és gyártókat, míg az óriáscégeket mentesíti a szabályozás alól”, „ez egy gazdasági folyamat, amely azt szolgálja, hogy a nagy bankokra és vállalkozásokra ne vonatkozzanak a szabályozások, és tetszésük szerint beléphessenek a helyi piacokra az egész világon.”

A világkereskedelem által elérni óhajtott gazdasági növekedés varázsszavának bűvöletében az országok ma „rutinszerűen importálják és exportálják hozzávetőleg azonos mennyiségben ugyanazokat a termékeket. Az adófizetők pénzeiből dollár milliárdok zúdulnak az ezt lehetővé tevő nagyberuházásokba, miközben a helyi gazdaságok – s velük a helyi kultúrák, nyelvek, állat-, és növényfajok, ahogy az emberi szellem is, az egész világon pusztulóban vannak.

E gondolatok már Helena 20 évvel később készült filmjéből, A boldogság közgazdaságtanából valók. Ez idő alatt, folytatva Ladak kultúrájának megmentéséért végzett munkáját, egyre több olyan emberrel, szervezettel került kapcsolatba, akik kiutat kerestek a fogyasztói kultúra teljesen globálissá vált, nagyvállalati kapitalizmusából. S mind arra jutottak, hogy egyetlen gazdaságnak van értelme: a helyi gazdaságnak. Az egész világon.

A lokalizáció, ahogy a film fogalmaz „a nagyvállalati kapitalizmus messze mutató, rendszerszerű alternatívája”. Nem csupán arra ad lehetőséget, hogy stabilabb, kiszámíthatóbb viszonyokat teremtsünk, tisztább levegőt lélegezzünk és egészséges, tápláló élelmiszert együnk, de – ami a legfontosabb – megerősíti kapcsolatainkat egymással és környezetünkkel.

Természetesen nem haladhatunk visszafelé. De Ladak példája nyomán visszanyúlhatunk azokhoz az értékekhez, melyek megfelelnek alaptermészetünknek, melyektől tehát nem térhetünk el súlyos károk nélkül. Ezek pedig az összetartozás, az együttműködés, az egymásért való munkálkodás.

Stern Gabriella