Helena Norberg-Hodge Ősi jövendők – Ladak tanításai
Harmónia Kézikönyv
a boldogság gyökereiről; az emberi természetről;
az együttműködésről és járható utakról
A hagyományos Ladak példája rávilágít életünk természetes alapvetéseire, e mellett azonban hétköznapi, gyakorlati kapaszkodókkal is szolgál, mint valami kályha, melyhez visszatérhet a táncos, ha elvétette a lépést.
A ladaki emberek megingathatatlan derűje megmutatta, milyen alapfeltételei vannak a jóllétnek, és mi az, ami szükségtelen. Azon túl, hogy világképünknek harmonizálnia kell a mindent egybefoglaló valósággal, és a létezés spirituális mivoltával, Ladak (ahogy minden hagyományos társadalom) kirajzol néhány fontos pontot, melyekre érdemes odafigyelnünk egy emberibb jövő kialakítása során. Mert – bármilyen nehezen hihető – ez a régi már nem áll soká. Ezt jelenti ugyanis, hogy fenntarthatatlan. A pillanat nagy kérdése pedig az lesz: közösségekként is visszavesszük-e saját kezünkbe a földi életet, valódi – szellemi, lelki, testi – szükségleteinket és a valóságot szem előtt tartva, vagy elszalasztjuk az esélyt, és újra valamilyen hatalmi formáció ragadja magához világlátásunk és életünk irányítást.
A derű, a létezés öröme az ember természetes alapállapota, ha rendelkezésre áll néhány alapfeltétel, vagyis, ha kielégülnek a valódi szükségletek. Ladak és a hagyományos társadalmak nyomán ezek a következők:
közösség – kötődés – összetartozás
bizalom – érzelmi biztonság, elfogadás
önmaga lehet – tisztelet, tolerancia
önrendelkezés – felelősség
emberi lépték – átláthatóság – felelősség
Közösség, kötődés, összetartozás
Lynne McTaggart magyarul is megjelent, világhírű könyve A kötés egy forradalmian új tudományos világnézet egyik első széleskörű összefoglalása a kvantumfizikától a pszichológiáig. E világnézet középpontjában a kapcsolat áll, „egy olyan mély, mindent magába foglaló kötés, hogy többé már nem beszélhetünk egyértelmű demarkációs vonalról az egyik dolog vége és a másik kezdete között. A világ valójában nem egyéni cselekvéseken keresztül, hanem az egyének között lévő kapcsolat által működik”.
Az új tudomány új emberképpel szolgál – amit neurológiai és pszichológiai kísérletek sorával támaszt alá a szerző. Ősi újjal. Ismét csak azt látjuk, hogy a tudomány visszatalál a hagyományhoz. E szerint: „az embert arra tervezték, hogy akkor virágozzék és érjen el sikert, ha egy nagyobb egész részeként tevékenykedik. A kötés bizonyítja, hogy csakis akkor fejlődünk valójában, ha együttműködünk és mélyen kötődünk egymáshoz.”
Más nézőpontból, de ugyanabban a szellemben kérdőjelezi meg a korábbi tudomány emberképét Joachim Bauer neurobiológus. Az együttműködő ember című könyve egy nemrégiben tett neurológiai felfedezésre, az agyban lévő motivációs központ felfedezésére épül. A tudósok kíváncsiak voltak, vajon „neurobiológiai szempontból tulajdonképpen mit „akarnak” a motivációs rendszerek, és milyen irányba kormányozzák az egyén viselkedését”, vagyis mire motiválja az embert a természet. Az eredményen maguk is megdöbbentek: „A motivációs rendszerek célja a társas közösség és a többi egyénnel kialakított jó kapcsolat, amelybe nemcsak a személyes kapcsolatok tartoznak bele – a gyengédséggel és szeretettel együtt –, hanem a társadalmi együttműködés összes formája. …Az emberre vonatkoztatva ez azt jelenti, hogy minden motiváció lényege az, hogy az emberek kölcsönösen elismerjék, értékeljék egymást, szeretetet és odafigyelést adjanak és kapjanak. Neurobiológiai szempontból az emberi természet alapvető tulajdonsága az együttműködés, a társas rezonancia…
Minden olyan cél, amelyet a hétköznapjainkban követünk, a tanulmányok vagy a hivatás, a pénzügyi célok, a tulajdonszerzés, stb. az agyunk szempontjából azzal nyeri el mély, többnyire nem tudatos „értelmét”, hogy ezek által végső soron emberi kapcsolatokra törekszünk… az ember azon fáradozása, hogy személyként kezeljék, fontosságát tekintve még azt az ösztönt is megelőzi, amelyet önfenntartásnak szoktak nevezni.”
Konklúziója: „az ember nem olyan társadalmi modellre „született”, amelyben a harc és a kiválasztódás uralkodik.”
Helena egyik figyelemre méltó meglátása szerint a nyugati tudomány nagyjai mind az ipari társadalom emberéről alkotott képet általánosították, s tekintették az emberi természetnek. „Néhány kitartó hangtól eltekintve a nyugati kultúra már régóta azt feltételezi, hogy természetünk szerint vagyunk agresszívak, az örökös darwini küzdelem kereteibe zárva. E látásmód implikációi pedig alapvetően meghatározzák társadalmunk strukturálódását. Politikai meggyőződésünk mögött az emberi természetről alkotott képünk húzódik – tartsuk bár alapvetően jónak vagy gonosznak -, így tehát ez ad formát az életünket kormányzó intézményrendszernek is.”
Sokszor, a világ sok pontján utaztam már egyedül, és kivétel nélkül mindenütt jó szándékkal, segítőkészséggel, elfogadással találkoztam. Olykor megdöbbenek, hogy még a pesti csúcsforgalomban is többnyire kedvesen fordulnak egymáshoz az emberek, annak ellenére, hogy évezredek óta az „ember embernek farkasa” szellem uralkodik. Alapmotivációnk, az együttműködés, elnyomhatatlan. Micsoda távlatok nyílnának előttünk, ha valódi természetünkkel összhangban egy együttműködő társadalmat alkotnánk!
A jó hír az, hogy ezt már most megtehetjük. Teszik is, világszerte, egyre többen. Nem képviselhetünk nagyobb erőt a világunkban jelenleg uraló minőségekkel szemben, mint ha pillanatainkban együttérzéssel, megértéssel, elfogadással fordulunk egymás felé – mely hozzáállás individuális világunkban az együttműködés alapja. Kénytelenek leszünk megtanulni az együttműködést – legyen bármilyen nehéz –, hisz elválaszthatatlanul összetartozunk. Ugyanakkor – minthogy az élet különböző rendszerei analógiában állnak egymással –, egyéni tudatunk fejlődésének is alapfeltétele, hogy túljussunk véleményünk (elménk) abszolutizálásán, s nézőpontunkat Isten ítélkezés mentes nézőpontjához közelítve meglássuk duális világunk ellentéteinek harmonikus egyensúlyát.
Ugyanígy, annyira a természet elválaszthatatlan részei vagyunk, hogy amint körbevesz minket, más dimenzióba kerülünk. Magunk mögött hagyjuk életünk rohanó tempóját, s az élet egészével kezdünk együtt lélegezni – azonnal és automatikusan kapcsolódunk.
„A ladakiak a földhöz tartoznak, amelyen élnek. Kötődnek hozzá intim napi kapcsolataik által, a közvetlen környezetükről, a változó évszakokról, a vidék szükségleteiről és korlátairól szerzett tudás révén. Tudatában vannak annak az élő kontextusnak, mely körülveszi őket. A nap, a hold és a csillagok ismerős ritmusra járnak, mely napi tevékenységeik ritmusát is meghatározza.”
Azt, hogy minden évben asztrológus határozta meg, mikor kerüljön a földbe az első mag, a mi látásmódunk „primitívnek”, babonának ítéli, mert nem érti, hogy az ilyen momentumok beiktatásával ápolták a Mindenséghez, a világ rendjéhez való viszonyukat.
„Aki nem képes valódi egységben… gondolkodni, mert képtelen átélni önnön egységét a lét egyetemességével és a létezők teljességével, az kisebb-nagyobb oligarchák körébe süllyed, és elveszíti az utat, amely az őseredeti állapot és egység helyreállítása irányába vezet” – írja Baranyi Tibor Imre egyik cikkében.
Bizalom, érzelmi biztonság, tolerancia
Helyzetünket legjobban Helena A boldogság közgazdaságtana című 2012-es filmjében megszólaló tibeti miniszterelnök, Prof. Samdhong Rinpoche fogalmazta meg: „Az emberek már gyerekkorban elvesztik identitásukat az összehasonlítás és verseny következtében.”
Első pillantásra talán fel sem fogjuk, milyen mérhetetlenül fontos – kulcsfontos – észrevétel ez. De képzeljük csak el azt a maga-biztosságot (ha sikerül), amit akkor éreznénk, ha soha, senki nem kifogásolná azt, amilyenek vagyunk, nem mérne minket senki máshoz, és úgy lennénk önmagunk, ahogyan egy rózsa vagy tölgyfa az – magától értetődően, kérdések nélkül, teljes önazonosságban. A ladakiak példája ugyanakkor abban a vonatkozásban is megnyugtat, hogy ott sincs két egyforma ember, csakhogy ők, közös játékszabályaik szerint, egy csapatot alkotnak, mindenki mindenkiért. Ez az a természetes társadalmi védőháló, ami megfelelő biztonságot nyújt az embernek – a szerető, segítő, elfogadó közeg.
Mára már elképzelni is alig tudunk (merünk) egy olyan világot, mint a ladaki, ahol – mint Helena írja – “… szerencséjükre olyan társadalmi berendezkedést örököltek, melyben az egyéni jó nem áll konfliktusban a közjóval; az egyik ember nyeresége nem megy a másik rovására. A ladakiak tudatában vannak, hogy a másik ember megsegítése – legyen szó akár családtagról vagy szomszédról, akár a másik falubeliről, de még idegenről is – a saját érdekük. … A gazdaságot a kölcsönös segítség formálja, nem a verseny. Más szavakkal: ez egy szinergikus társadalom.”
Nyugaton az oktatás egész intézményrendszere – az óvodától az egyetemig – a versenyszellemet erősít, mondván, így lehet a “legtöbbet” kihozni belőlünk, lusta, semmirekellő emberekből. Kreativitásunkat és képzelőerőnket ugyanakkor következetes kegyetlenséggel nyesegeti, ahogy erről Sir Ken Robinson oktatáskutató beszél frenetikus TED előadásában (Hogyan meneküljünk meg az oktatás halálvölgyéből)
https://www.ted.com/talks/ken_robinson_how_to_escape_education_s_death_valley
„A hagyományos (ladaki) társadalomban a gyerekek nem csupán az anyával és az apával egyaránt fennálló, folyamatos kontaktus előnyeit élvezték, hanem annak az életmódnak áldásait is, melyben minden korosztály folyamatos kölcsönhatásban állt egymással. Az idősebb gyerekek teljesen természetes módon vállalták a náluk fiatalabbak gondozásának felelősségét, melynek következtében a kisebbek tiszteletükkel és csodálatukkal illették a nagyobbakat, akiket utánozni igyekeztek. A gyerekek természetes módon, egy verseny nélküli tanulási folyamat során cseperedtek fel. … Manapság a gyerekeket különböző korcsoportokra bontják az iskolákban, ami kimondottan destruktív hatásokkal jár. Az azonos korú gyerekek mesterségesen létrehozott társadalmi egységeiben annak lehetősége, hogy segítsenek egymásnak és tanuljanak egymástól, szinte nullára csökkent. Ennek helyébe szinte automatikusan a verseny lépett, hiszen minden gyerekre ránehezedik az elvárás nyomása, hogy legalább olyan jó legyen, mint a másik.”
Pontosan ez az oka annak, hogy a nyugati közösségi kezdeményezések legtöbbje megbukik. Úgy tűnik, az a vágyunk, hogy igazunk legyen, hogy „győzzünk”, egyelőre erősebb az együttműködésre irányuló késztetésünknél, ami mögött épp a fent taglalt, kulturálisan meghatározott bizonytalanság, és rossz helyen keresett identitás húzódik.
Önazonosság, önrendelkezés
Talán egyénként is és társadalomként is az a szabadság legelső feltétele, hogy önmagunk lehessünk. Ez – természetesen – fordítva is igaz: nem lehetünk önmagunk, ha nem vagyunk szabadok.
“Meglepő talán – írja Helena –, hogy a modernizáció az individualitás elveszítéséhez vezet. Ahogy az emberek zavarttá és egyre bizonytalanabbá válnak, érzik a rájuk nehezedő nyomást, mely konformizmusra kényszeríti őket, arra, hogy egy idealizált minta szerint éljenek. A hagyományos faluban, ezzel ellentétben, ahol mindenki ugyanolyan ruhát visel, és az átlagos megfigyelő szemében ugyanúgy néz ki, az emberek nagyobb szabadságot élveznek, és azok lehetnek, akik valójában. A szoros kötelékeket nyújtó közösségben mindenki elég biztonságot élvez ahhoz, hogy önmaga legyen.”
Másrészt viszont – hisz ez már csak egy ilyen kettős világ – ha nem veszítettük volna el természetes identitásunkat, nem kényszerültünk volna rá, sosem jutottunk volna el az önismeret ilyen mélységeiig és nem tudtunk volna tudatosan nekilátni, hogy átfényesítsük, s megváltsuk magunkat – az embert. Csak az önismeret által láthatjuk be, hogy nem egymáshoz hasonlóan működünk, hanem ugyanúgy! Nem hasonló minőségek rejlenek bennünk – ugyanazok. Csak az önismeret által ébredhet bennünk megértés, együttérzés és elfogadás.
Jól-létünk elengedhetetlen feltétele, hogy elfogadjuk magunkat – minden ellentmondásunkkal együtt. Mert az embervilág és az emberlét duális, s az ellentétek harmóniáján alapul.
Az elfogadásnak azonban értékrenddel és jó szándékkal kell párosulnia, hisz e nélkül teljes közöny és anarchia – az elszakítottság, eltávolodás végső szintje – uralkodna.
Mindenki előtt világos például, legalább is mindenki előtt, aki még nem veszítette teljesen el a józan eszét, mennyire ártalmas a kényeztetés. Tudjuk, mennyire reménytelenül elrontott, kénye-kedve-bábja felnőtt válik az elkényeztetett gyerekekből; de még a kutyák is megzavarodnak, ha kényeztetik őket. A kényeztetés romboló hatása felér az erőszakéval – nem véletlenül. A túlzás a közös bennük. Az erőszakban a túlzásba vitt akarat, a kényeztetésben a túl nagy felelősség és az ego felmagasztalása. Az egyensúly oly végletesen kibillen, hogy nem tud azonnal visszaállni – felborul a rendszer.
Érdekes ugyanakkor, hogy aki csak találkozott már nehéz természeti körülmények között (hegyekben, tengerparton) élő emberekkel, mind azt tapasztalta, milyen egyenes, jószándékú, tiszta emberek ezek. Talán Ladaknak is inkább vált javára a szélsőséges klíma, hisz ilyen viszonyok között az ember bizonyosan megtanulja, hogy „a természet áramlatának része”, és elkerülhetetlenül kialakul benne az alázat. E mellett az emberek egymásra utaltsága olyan nyilvánvaló és életbe vágó, hogy „természetesen” jön létre egy együttműködő világ.
Az én életemben Srí Lanka az a közösségi alapokon nyugvó társadalom, melynek megismerésében a legmélyebbre jutottam. Sunil, a zafírbányász, felesége Ayanthi, és két gyerekük egy évig az otthonukba és a családjukba fogadtak. Kis idő múltán feltűnt, mintha olvasnának a gondolataimban, szinte sosem kellett kérnem semmit. Aztán észrevettem, hogy egymással is így vannak. Jellemző, hogy a hihetetlen zsúfolt utak ellenére alig van baleset. Figyelnek egymásra. Megpróbáltam én is jobban figyelni rájuk, de nem ment, legtöbbször a fejemben találtam magamat. Nem tudtam behozni a szocializációs hátrányt.
Ami azt illeti, mi pont fordítva csináljuk: sanyargatjuk az emberi „lelket”; magára hagyjuk, nem ismerjük el a szükségleteit, és kényeztetjük a testet, s benne a „társadalmi lényt” – az egót. Gondoljunk csak bele, hogy viszonyul a társadalom a fizikai és a lelki erőszakhoz. Pedig melyik fáj jobban?
Ha nem a természet által adott – vagy adatott – szempontokat: az emberi dimenziót, belső életünket, belső kapcsolatainkat és belső értékeinket helyezzük életünk középpontjába, elkerülhetetlenül eltérünk boldogságunk útjáról – a Rendtől. A nyugati nyelvek nem is ismerik a „helyesen élés”, az “isteni törvények és belső programunk, „utunk” szerint élés” fogalmát, szavak sincsenek rá, helyettük mi is a keleti nyelvekben létező dharma, tao, budo szavakat használjuk, ha egyáltalán eljutunk odáig, hogy képesek legyünk elfogadni egy mindenre vonatkozó és mindent magába foglaló felsőbb hatalom és törvényei létezését és érvényességét. Valamennyien ugyanazon Élet és Intelligencia sajátos és egyszeri megnyilvánulásai vagyunk, és elsődleges „programunk”, késztetésünk, hogy önmagunk legyünk.
Aquinói Szent Tamás megfogalmazása szerint „a földi, emberi világnak meg kell felelnie az örökkévalóság, a szeretet Isten törvényeinek, különben saját magunkat kárhozatba, közösségeinket fizikai pusztulásba visszük.”
Minthogy a világmindenség egységet alkot, személyes fejlődésünk egybeesik társadalmaink fejlődésével. Az általunk gyakorolt értékek önmagunkon túl másokra is hatnak. Helena újabb fontos észrevétele, hogy életünk különböző aspektusai ugyanazon alap megnyilvánulásai. Így ír: „sokat tanultam személyes, társadalmi és ökológiai jól-létünk gyökereiről” – mivel egyetlen kiindulási pontunk van csupán, s egyetlen világnézet és értékrend alapján viszonyulunk mindenhez, amivel életünk során találkozunk. Ismét az Ősi jövendőket idézve: „Ha kiindulási pontunk a természet és az emberek tisztelete, a sokszínűség szinte elkerülhetetlen következménnyé válik. Ha azonban a technológia és a gazdasági szükségletek jelentik a kiindulást, akkor azzal kell szembesülnünk, ahol ma vagyunk – egy olyan fejlődési modellel, amely veszélyesen távol áll bizonyos emberek és helyek valódi szükségleteitől, amit felülről kényszerítenek rájuk, mereven és kérlelhetetlenül.
Még mindig módunkban áll, hogy társadalmunkat a gazdasági és ökológiai egyensúly felé kormányozzuk. Ha azonban többet kívánunk tenni a tünetek puszta kezelésénél, meg kell értenünk az előttünk álló krízisek valódi okait. A felszínen egymástól mégoly függetlennek tűnő problémák is, mint az etnikai erőszak, az ivóvizek és a levegő elszennyezése, a családok és a kultúra szétesése, mind szoros kapcsolatban állnak egymással. Ha megértjük, hogy mindezek összefüggnek, kezdetben talán úgy érezzük, mindez elborít minket, ha azonban megtaláljuk kapcsolódási pontjukat, olyan eszközre teszünk szert, amellyel már sokkal hatásosabban küzdhetünk ellenük.”
Ez az eszköz nem más, mint hit-, és gondolkodásrendszerünk kigyomlálása, hogy kapcsolódhassunk valódi önmagunkhoz, egymáshoz, a környezetünkhöz, és legfőképpen a minket segítő és kormányzó univerzális erőkhöz. Bármilyen nagy erőket mozgat is meg a földi hatalom, hogy elfeledtesse velünk belső világunkat, erőnket és mibenlétünket, tehetetlenné válik, amint tudatunkat felszabadítottuk.
Azok a jószándékú megoldások, melyek a fennálló rendszer fennmaradását segítik, valójában nem visznek előre. A Hatalomtól sem várható, hogy változtasson vagy változtatni engedjen a létét fenntartó alapvetéseken. Ugyanakkor nem várhatunk valódi változást, ha nem belül, önmagunkban látunk hozzá. Ahogy Baranyi Tibor Imre írja egyik cikkében:
„Egyének és mikroközösségek esetében léteznek reális lehetőségek, és ahol feltétlenül fennállnak, az az egyén: a magasrendű, önmagában magas célpontokat kialakítani akaró és ápolni kívánó ember esetében. … Ha a lényeg hiányzik, az ember tudati restaurációja, amely magasrendű állapotok fokozatos, és egy szellemi út bejárása értelmében való visszaszerzését jelentené, minden külső és adminisztratív változás – a puszta jószándéktól függetlenül, ami elengedhetetlen, de önmagában elégtelen – eredménytelen, sőt nagy eséllyel kontra-produktív.”
A Hatalom igyekszik ugyan megakadályozni az emberiség tudatfejlődését, de a felébredt tudattal szemben tehetetlen.
Társadalmi téren pedig az emberek jószándékú, kis léptékű gazdasági összefogásával szemben tehetetlen – ami alaplogikájában mond ellent agresszív civilizációnknak, s teremti meg az alapfeltételeket valódi – szellemi, lelki és fizikai szükségleteink kielégítéséhez.
S Helena rávilágít még a lépték fontosságára: „Valójában, minél több időt töltöttem Ladakban, annál jobban tudatára ébredtem, milyen fontos a lépték. Először csak a ladakiak állandó nevetését, valamint a düh és a stressz vallásukból fakadó hiányát akartam megérteni. Ezek kétségkívül fontos szerepet játszanak. Azonban fokozatosan ráébredtem, hogy a társadalomnak formát adó külső struktúrák, kivált a lépték, ugyanilyen fontosak. Ezek mély hatással vannak az egyénre, így hit- és értékrendszerük folyamatos megerősítést kap.
Mivel a falvak általában nem nagyobbak száz háznál, az élet léptéke lehetővé teszi, hogy az emberek közvetlenül tapasztalják, miként hatnak kölcsönösen egymásra. Átlátják és értik azokat a struktúrákat és hálózatokat, melyeknek részei, látják cselekedeteik következményét, így kialakul bennük a felelősségérzet.
Ladakban azt láttam, hogy az emberibb léptékű struktúrák támogatják a Földhöz fűződő, erős kötelékeket, az aktív, részvételi demokráciát, az erős és életképes közösségeket, az egészséges családokat, valamint egy kiegyensúlyozottabb, harmonikusabb férfi-nő viszonyt. … Az emberi lépték módot ad az adott helyzet kívánalmainak megfelelő spontán elhatározásra és cselekvésre. Nincs szükség merev törvénykezésre, ellenkezőleg: minden helyzet új megoldásokat hív életre. … Mindamellett ezek a struktúrák teremtik meg biztonságérzetünket, amely az egyén jól-létének alapvető eleme, és paradox módon, végső soron ezek adnak teret az egyéni szabadságnak is.”
A lépték, és a társadalom keretéül szolgáló struktúrák tulajdonképp az alapvetések működésének beépített biztosítékai. Ahogy jelen rendszerünkről árulkodik megalomániája és a növekedés iránti megszállottsága, ugyanilyen szervesen társul az emberi léptékhez „a kicsi, ami szép”. (Schumacher: A kicsi szép – egy új közgazdaságtan alapjai).
https://www.schumachercollege.org.uk/
A kisberuházásokat és kisvállalkozásokat nem csak azért bünteti a rendszer, mert nem tud „nagyot szakítani” belőlük; belső logikájával, az erő és az erőforrások központosításával is ellenkezik.
A hatalmi kiindulás logikájából fakadó hierarchikus struktúrák ugyanígy fenntartják a rendszert, ezen túl pedig alapjaiban formálják ember-, és világképünket; szinte automatikusan pakolásszuk egymás fölé és alá az embereket – vélt értékeik szerint.
A természet másfajta struktúrákat mutat. Molnár Géza írja Ember és társadalom című könyvében: „A természetes rendszerek alapvető sajátossága a piramis ábrával jellemzett „civilizáció”-val szemben, hogy egymásba foglalt egészekből állnak. A legkisebb – már önálló egésznek tekinthető – elemek sajátos rend szerint egymáshoz kapcsolódva alkotják a magasabb rendszerszerveződési szinteket. E sajátos rend alapja az együttműködés.
A természetes rendszerek felépítése során két elv érvényesül: 1. a rokonítások – analógiák – elve; 2. az egymásbafoglaltság elve… Egy erdő önálló rendszernek tekinthető, ugyanakkor, (mint láttuk,) egy magasabb szerveződési szint, a folyóvölgy egyik kulcseleme is.”
Paul Stamets mikológus (gombakutató) több évtizedes munkája során a következő megállapításra jutott a természet mintázatairól: „Úgy hiszem, hogy az Internet létrejötte elkerülhetetlen következménye volt egy korábban már bizonyított biológiailag sikeres modellnek. … Az élet mintázata: egyetlen sejt, majd húrokat alkotó sejtek, melyek láncolatot hoznak létre, amiből kialakul a hálózat. Ez az a paradigma, melyet az egész univerzumban tapasztalhatunk.”
Ha egymással együttműködő kis közösségek hálózata fonja be a Földet, az strukturálisan teszi lehetetlenné a hatalom összpontosulását. Ráadásul, ahogy Helena fogalmaz A boldogság közgazdaságtana c. film végén: „A szép az, hogy ahogy csökkentjük gazdasági tevékenységünk léptékét, úgy nő köztünk az együttműködés, hisz, a legmélyebb szinten, a helyi gazdaságok az együttműködésről szólnak.”
https://www.youtube.com/watch?v=h3pAY97qBRM
Ladak tanulságai tehát korántsem a távoli múlthoz való visszatérés irányába mutatnak. Ahogy Kassai Lajos fogalmaz A lovasíjászban: Nem az ősöket kell követnünk, hanem amit az ősök követtek.” Mert az ősök – ahogy a ladaki példa is bizonyítja – még tudták a Természet, a Teremtés rendjét, s ez az, amiben boldogságunk gyökerezik.
Ismét Molnár Gézát idézem: Az ősök útjára visszatalálni, újra felfedezni mítoszainkat, nem álmodozás…, ellenkezőleg: fennmaradásunk, unokáink léte függ tőle. A mítosz nem egyszerűen a világban való tájékozódásunkat segíti. Olyasmit ad, amit a tudomány, a technika sohasem: midőn megszemélyesíti a körülöttünk lévő világ természetes rendszereit, minden ember számára kézzelfoghatóvá teszi azt, mit a kései utódok rendszerműködésnek neveznek. Másfelől – s itt talán ez a lényeg – tudatosítják az emberben: vannak társai a teremtésben, olyan társak, akikkel együtt kell működnie. …Ami más nyelven közvetíthetetlen a számunkra, a tudat, hogy… felelősek vagyunk a világért, hogy nem használhatjuk szabadon a földet… nem rendelkezünk sem vele, sem a rajta élőkkel. Fűnek-fának s mindannak, aki e tájon él, nincs más tulajdonosa, csak önmaga.”
“Az egyetlen igazi tanulás: a lényünkben szunnyadó tudásnak tevékennyé ébresztése. Az emberalkatban rejlő ős tudás lényegileg mindenkiben azonos, érvénye teljes. Az ős tudás az egyetlen alkalmas alap; ami rajta alapszik, ronthatatlan, ami elgondoláson alapszik, szétmálló. Az ős tudás végtelenül egyszerű, olyannyira, hogy szavakba nem is foglalható. Megegyezik vele minden, ami szükséges, nyugodt, szilárd; ellentétben van vele minden, ami csábító, izgága, hemzsegő. Tíz hadsereg, száz pénzes láda, ezer okirat védettje elpusztul; amit az ős tudás birtokosai minden segítség nélkül létrehoznak, megmarad. Aki a lényében rejlő ős tudást önmaga számára meghódította, mindent elért, ami emberileg elérhető; az élet és halál csak felületesen sebezheti, lényegében sérthetetlen és teljes.” Weöres Sándor